Aratóünnep és új kenyér: augusztus 20. a Szatmári-síkságon a hetvenes években

A gyűjteményem egyik legkedvesebb darabja egy 1974-es aratókoszorú, amelyet a túristvándi termelőszövetkezet aratóbrigádja font, és amely tizennyolc évig lógott a tanácsháza folyosóján. Ez a tárgy indított el azon a kérdésen, hogyan élt együtt a hetvenes években a régi, gazdasági eredetű aratóünnep és az akkor már államilag megrendezett új kenyér ünnepe.

A koszorú

A kézi aratás a hatvanas évek végére eltűnt a Szatmári-síkságról, de az aratókoszorú fonása nem. Az adatközlőim szerint a brigád asszonyai a kombájn után maradt sarokból, az „utolsó kévéből” fonták a koszorút, amelyet augusztus 20-án vittek fel a tanácsházára vagy a művelődési házba. A koszorú formája megőrizte a régi harang alakot, díszítése azonban változott: a búzakalász mellé nemzetiszínű és vörös szalag is került. A koszorú átadását köszöntő vers kísérte, amelyet 1975-ben Nagy Erzsébet írt le nekem: a négy strófából kettő a régi aratóénekekből ismert szöveg, kettő pedig az akkori ünnepi retorika fordulataiból állt össze.

Az asztal

Az ünnep gerince mégis az asztal volt. Az új kenyeret a falu pékje sütötte, de a hozzá tartozó ételek a családi konyhákból jöttek: a szilvás gombóc, a tejfölös lepény és a lekváros kifli. Az augusztus 20-i ebéd a hetvenes években még mindig a rokonság találkozója maradt, ahogyan a régi aratóbál is az volt. Az ünnepi beszéd és a felvonulás a délelőttöt foglalta el, a délután a családé és a zenészeké volt.

Az idős asszonyok, akikkel az aratóénekekről beszélgettem, ezen a napon szívesen énekeltek. A hangtár nyolc aratódala közül hatot augusztus 20-i délutánokon rögzítettem. Az ünnep tehát nemcsak túlélte az átértelmezést, hanem közben a gyűjtőmunkának is alkalmat adott: a hivatalos programon túl ott ült a régi világ a hosszú asztal végén, és aki odaült mellé, sok mindent hallhatott.