A Túr menti falvakban, Túristvándiban, Kölcsén és Sonkádon 1978 és 2009 között száztizenkét keresztszemes darabot vettem kézbe: párnavégeket, komakendőket, abroszszéleket és néhány ingvállat. Ezek közül hatvanhét a saját gyűjteményemben van, a többit a tulajdonosok engedélyével rajzoltam le négyzethálós papírra. Ebben az írásban azt foglalom össze, amit a motívumokról és a színekről ennyi darab után biztonsággal ki merek mondani.
Négy motívumcsalád
A szatmári keresztszemes első ránézésre változatosnak tűnik, de a minták valójában négy családba rendeződnek. Az első a tulipános, amelyben a virág mindig kehelyszerűen nyílik, három sziromra bontva, és kétoldalt egy-egy hajló levél kíséri. A második a rózsás, ahol a nyolcszirmú, koncentrikus rozetta uralja a sort, gyakran kis csillagokkal a közökben. A harmadik a madaras: egymással szembeforduló páva- vagy galambpár, csőrükben ággal. A negyedik, legritkább család a szíves, amelyet szinte kizárólag jegykendőkön találtam.
A négy család nem keveredik szabadon. Egy párnavégen egyetlen főmotívum ismétlődik, a többi legfeljebb szegélyként, tört méretben jelenik meg. Amikor 1996-ban Kölcsén egy fiatalasszony tulipános és madaras sort váltogatva hímzett, a nagyanyja így javította ki: „Ez így nem a miénk, ez már bolti.” A mondat évekig kísért, mert pontosan azt fogalmazta meg, amit a darabok statisztikája is mutat.
A színrend
A színek terén a Túr menti hímzés szigorúbb, mint a matyó vagy a kalotaszegi. A 19. század végi és a két háború közötti daraboknál a piros egyeduralkodó, a kék csak kísérőszín: a motívum körvonalát vagy a szegélysort adja. Az általam mért arány a régi darabokon 84 százalék piros, 16 százalék kék. Zöld és sárga csak 1950 után tűnik fel, akkor is a boltban kapható előnyomott mintákkal együtt. A fekete gyászkendőkön kívül sehol nem szerepel.
Az anyag is beszédes: a legrégebbi párnavégek házi szövésű, sűrű kendervásznon készültek, a fonal pedig festett pamut. A vászon szálszámát követve a keresztszemek mérete 3–4 milliméter, ami a mai hímzőfonalakkal alig reprodukálható. Ezért javaslom mindenkinek, aki a mintákat továbbviszi, hogy a színrendet tartsa meg, a méretet pedig a rendelkezésére álló vászonhoz igazítsa: a minta él, a szabály viszont a miénk.
Források és irodalom
- Luby Margit: A parasztélet rendje. Budapest, 1935.
- Fél Edit: Magyar népi vászonhímzések. Budapest, Corvina, 1976.
- Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981.
- Saját gyűjtés: T-001–T-067. leltári számú textilek, 1978–2009.